Kisvasút? E-Mobilitás? Természetesen!

Avagy inkább, amit kérdezni se merek, játszós járómű?

Nem is ritkán találkozom a véleménnyel, miszerint:
az a csúnya és gonosz közlekedési múzeum mindent bespájzol, pedig egy jármű lételeme a mozgás! Menjen az az ÁRPÁD, menjen az a Koporsó, a Bivaly, stb, stb. ne a csarnokban álljanak!

A véleménynek van sok egyetértője is, hiszen, most élünk, most kell kiélvezni mindent amit csak lehet. Nem igaz? Sok esetben elfogadható is lehet ez a gondolat. De mégis bátorkodnék egy más nézőpontot is ajánlani!

Azonban előbb nézzük meg, mi is a múzeum? A "régi, elavult és mára nem használt tárgyak raktára" definíció lehet, valahol és valaha igaz volt, de ma az ICOM szerint:

„A múzeum a társadalom szolgálatában álló nem profitorientált, állandó intézmény, amely kutatja, gyűjti, megőrzi, értelmezi és kiállítja a tárgyi és szellemi örökséget.
A múzeum a nyilvánosság számára nyitott, hozzáférhető és befogadó, elősegíti a sokszínűséget és a fenntarthatóságot.
Etikusan, szakszerűen és a közösségek részvételével működik és kommunikál, változatos tapasztalatot nyújtva az oktatás, a szórakozás, a reflektív gondolkodás és a tudásmegosztás terén."

Kis kitérő, mert amiről most szó lesz, a szó törvényi értelmében, nem múzeum, még ha a nevében ez benne is van. A Kemencei Erdei Múzeumvasút, az 1994-es megálmodástól, a 2000.évi megnyitáson át, a mai napig egy élő, kipróbálható vasútüzem. A mozdonyok futnak, a kocsikra fel lehet szállni.
De!
Ezek a járóművek nem műtárgyak, hanem mentett műszaki örökségünk darabjai. [Kivétel a TRIGLAV gőzmozdony, ami a Magyar Műszaki és Közlekedési Múzeum műtárgya.] Tapintható, megtapasztalható műszaki történelem, de nem megőrzött műtárgy.
És ez meg is látszik rajtuk.
Tehervagonok személykocsivá alakulnak, mozdonyok változnak, más típusú sebességváltót kapnak, átalakul a mozdonyszekrény. Muszáj, hisz' az üzemi körülmények megkívánják.
Szép lenne néhány tartálykocsi, elvégre is négy kocsi jött Sajóbábonyból, igaz tartály nélkül, de ami mind tartálykocsi volt. Szép, szép lenne tartálykocsiként megőrizni, bemutatni, de nem lehet rajta utazni. Kettőből így személykocsi lett, [az egyikük a Gondola, akit úgy szoktam bemutatni: -kisvasútjaink egyetlen részlegesen alacsony padlós személykocsija] egyből platós tehervagon, egyből alkatrész.
A Péti Nitrogénművek egykori mozdonya a három fokozatú irányváltóval egybeépített O&K tervezésű, de már magyarországi gyártású hajtóműve helyett öt fokozatú Csepel teherautó váltót kapott, külön irányváltóval és változott a járműszekrény is. Mindez a praktikusabb üzemeltethetőség miatt.

Ha tehát a járómű üzemel, akkor bizony az üzemi körülmények nagyon is befolyásolják a sorsát. És akkor még nem beszéltünk a rendkívüli eseményekről. Mert egy közlekedő sincs beoltva baleset ellen. Még a muzeális járómű sem. De ha nincs is baleset, kopó alkatrészek vannak. Elkopik, elfárad, cserélni kell. Ez világos. Gyakran teljes fődarabokat.
A GySEV Széchenyi Múzeumvasúton, újra üzemel az 1940-ben gyártott kéttengelyes GANZ motorkocsi. Naná, hogy örömmel látogattam meg, és utaztam vele. De azért csak-csak felmerül a kérdés, hogy mennyire GANZ még a kocsi? Persze, az alváz stimmel, a szekrény stimmel, motor? erőátvitel? vezetőhely? Igaz, ez utóbbi nagyrészt megegyező, kiegészülve modern apróságokkal.
Tehát biztos nem az 1940. évi, és nem is a múzeumi megőrzésbe került állapota, hanem egy új.

Szintén GySEV az ANDRÁS gőzmozdony, ami az egyetlen MÁVAG 85-ös szerkezetszámú mozdony az országban, van Romániában és Szlovákiában egy-egy, és több nincs. Az-e a jó, ha vele mutatjuk be a gőzüzemet, vagy inkább konzerválni kellene, megőrizni, hogy száz vagy több év múlva is az eredeti fődarabok, anyagok, gyártástechnika alkossa? Műtárgyként őrizzük-e meg, a TRIGLAVot, vagy használjuk, cseréljük modernebb anyagokra, ami csere érett, modernebb technológiával beépítve a kopó alkatrészeket?

Ugyan ez a kérdés a többi múzeumi jármű esetében.
1, Megőrizzük, hogy száz, és akár sokkal több, év múlva is ugyanazt lássák az akkori múzeum látogatók és vasúttörténeti kutatók, mint ahogy mi ma láthatjuk?
2, Küldjük futni, javítgassuk, cserélgessük a kopókat, de ha kell a fődarabokat is, és új anyagokat, új technikákat építsünk bele?

Ha a másodikat választjuk, a műtárgy, jelen esetben jármű, előbb-utóbb átalakul önmaga replikájává, és legföljebb a pályaszáma lesz az eredeti.
Ha ma száz éves, akkor száz év múlva nem lesz egy kétszáz éves mozdonyunk, vagy kocsink, hanem lesz egy bizonyos részleteiben talán még majdnem kétszáz éves, de nagy részében sokkal-sokkal újabb járművünk. Új anyagokkal, új szerkezeti elemekkel, új gyártástechnológiával.
Biztosan ez a legjobb amit tehetünk?

Az első esetében a folyamatos replikásítás árát elkölthetjük egy igazi replika építésére, az eredeti műtárgy megmaradása mellett. Hasznosabb gondolkodás. Mert így száz év múlva lesz egy bemutató gépünk, ami bizonyos részleteiben akár száz éves, és lesz egy IGAZI és eredeti, ami valóban kétszáz éves.

Igen, tudom, pénzbe kerül. De igazi replikásítása is pénzbe kerül. Legfeljebb jobban eloszlik és így kevésbé látszik. Viszont ugyanannyi költséggel, el is pusztítjuk az eredetit.
Biztosan akarjuk?

Szerintem NEM AKARHATJUK, ha egy minimális tisztelet van bennünk a múlt alkotói és a jövő múzeumlátogatói iránt.
Ezért nagyon is jó döntés a múzeumtól a "bespájzolás" és minden olyan műszaki emléket, amiből egy darabunk van, konzerválnunk és megőriznünk kell. Amiből (még) sok van, ott a megőrzött(ek) mellett persze lehetnek bemutatók is, ahol elfogadjuk, hogy változni fognak az üzemelés függvényében. De mindez a megőrzöttek mellett, és nem a megőrzés helyett történhet csak meg!